A rendszerelemző, rendszerteremtő, rendhagyó filozófia nyomában

Részletek Deák Ferenc István kultúratropológus recenziójából A teoretika c. könyvről

“A kis könyvecske ugrásszerű fejlődést – régen ezt úgy mondtuk, hogy forradalmat – jelent a magyar nyelvű filozófiatörténetben, mert a tudományban és a közbeszédben ráérzésként, megsejtésként jelenlevő filozófiai jellegű szavaink, fogalmaink definiálásra kerülnek. A szerző (…) nagyot markolt, de nagyot is fogott. A bravúr az, hogy fölvállalta, hogy a filozófia nagy részét rendszerré fejleszti – egymásba fonódó koncepciók alapján rendezi – és úgy tűnik, vállalásait teljesíteni tudta. Erre nagy szükség volt, mert eddig a filozófia a szélsőséges egyet nem értések birodalmába tartozott, mindenki felcsapott valamilyen „izmus” hívének s valamilyen nevessé kinőtt szerző vagy vallásalapító köpönyege alá bújva szórta ki a világra az igazságait. A lehető legnagyobb bőbeszédűséggel. Ez a filozófiát, a normális földi halandó számára megközelíthetetlenné tette és teszi. Pedig a bőbeszédűség mellett az is van, hogy a filozófia abban mesterkedik, hogy mint rendszer, minden sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt az első pillanatban gondolnánk és hogy az emberiséget a legmagasabb eszmélet, önmaga és a világra eszmélés szintjére emelje.

 

kapható a teoretika

A filozófia fejlődését, használhatóságát, elfogadhatóságát nagy mértékben hátráltatta és hátráltatja, hogy két fő csatornán, a materializmus és idealizmus csatornáján keresztül fejtette és fejti ki működését. Rengeteg tinta elfolyt egymás ádáz, majdhogynem gyűlölködő cáfolatával. A két főirányzatot egymással kibékíteni lehetetlen, mert az idealizmus el van bűvölve attól, hogy szavainkkal képesek vagyunk elvontan, emberi módon gondolkodni, és bezárkózva a szavak világába elveszti a valóságot , az anyagot, a materiális világot, többek között az emberi testet is negligálja, pejoratív módon közelíti meg. A materializmus ebbe nem mehet bele, mert naponta beleütjük az orrunkat abba, hogy a világ tudatunktól függetlenül is létezik, van, mozog, működik. A könyv nem megy bele a vitába, az anyagot és a tudatot, az objektumot és szubjektumot normálisan, két különálló entitásként kezeli, amelyek viszont kölcsönhatásba vannak egymással. Még speciálisan az emberre vonatkoztatva is két szintet tételezne, a fizikai szintet (test) és a mentális szintet (hogy ebbe mi tartozik, azt részletezi a könyv). A könyv tele van szöveg-adekvát ábrákkal: az objektum- szubjektum (fizikai- mentális) kategória páros, két egymásba fonódó, egyenlő nagyságú körnek ábrázoltatik. Az átfedett területet elnevezték fizikai-mentális szintnek. Ez így pontos, mert az anyagi (objektív, fizikai) szféra még távolról sincs a tudati (szubjektív, mentális, kognitív, érzelmi) szféra által lefedve. Ebből az alappozícióból kiindulva, már igazán nem tud vakvágányra futni könyvünk filozófiája. Teljesen nyílttá válik, mert az anyagi világ felől beáramló, megfogalmazhatatlan, megfejthetetlen dolgokat is kezelni tudjuk és csak szavakban, fogalmakban, kategóriákban megragadott képzeteinkkel is szabadon manőverezhetünk.

A filozófia, a teozófia, a teológia elvileg akkor lép be a színtérre, amikor a természettudományok kijelentik, hogy ezt (még) nem tudjuk. A filozófus megspórolván a természettudományos, társadalomtudományos elmélyedést, úgy véli, hogy szabad a vásár, azt mond, amit akar. Így keletkeznek teológikus filozófiai költemények. Nagy örömünkre szolgál, hogy a szerző az emberi agyat és agykutatást nem kezelte vállveregető fölénnyel és az egész filozófiai felépítményét az emberi biologikumra tornyozza rá. Azt hiszem, eljön még az idő, amikor a gondolat képződés (szóképződés, fogalomképződés) folyamatát a helyszínen, az agyon belül képesek leszünk „szó, szavak szerint” nyomon követni. És akkor eltüntethető lesz a filozófiából az ismeretelméleti miszticizmus utolsó fantazmagórikus okfejtése is.”

(…)

“A könyv a pszichofilozófia területén nagyon otthonosan mozog, az emberről egy nagyon sikeres körképet mutat be. AZ adott témakörben definícióról definícióra nyomul előre és a definíciók kölcsönösen meghatározzák egymást. És mindezt majdnem teljesen magyar nyelven teszi, a tömörség érdekében csak egy-két latin szót épít be – pl. profil, fókusz – német, angol szót, fogalmat egyáltalán nem.”

(…)

“…a könyv végére vannak összehordva a „kulcsszavak” s teljesen pozitív meglepetés, a kulcsszavak vannak röviden definiálva. Elvileg ennek egyeznie kell a könyvben megtalálható hosszabb szöveggel. Ha egy kulcsszó definícióval együtt fölkelti a kíváncsiságomat – sőt az egész együtt –, elkezdhetek hozzá tallózni szövegeket a könyv elejéről, közepéről, végéről. Ezzel a „csipegető” módszerrel el lehet érni, hogy a könyv ne jusson a félig elolvasott könyvek sorsára s ami talán ennél is fontosabb, hogy az olvasó apránként rádöbbenhet, hogy az első szava összefügg az utolsóval. A szerző a magyar nyelviséggel és a tömörséggel mindent megtett a közérthetőség érdekében, de az intenzív gondolkodástól nem volt szándéka megszabadítani az olvasót.”

2018-02-08T15:08:47+00:00 február 1, 2018|Megjelenések|

Hagyj üzenetet